Az ENSZ az előző posztunkban említett társadalmi fenntarthatósági céljai között kapott helyet a vagyoni-jövedelmi egyenlőtlenségek problémája is. Az egyenlőtlenség fogalma a 2008-as pénzügyi válság óta hívószóvá vált a tudományos és politikai diskurzusban, jelenléte a listán tehát indokolt. Mivel az egyenlőbb társadalom koncepciójáról ma is sokan – alapvetően tévesen – valamiféle kommunisztikus falanszterre asszociálnak, fontos tisztázni, hogy mit jelent a fogalom a 21. században és miért fontos a modern társadalmak minden tagjának a probléma mielőbbi orvoslása.


Jelenleg a bolygó 8 leggazdagabb embere nagyobb vagyonnal rendelkezik, mint az alsó 50% együttesen – mindezért azonban nem lehet kizárólag a legutóbbi válságot okolni. Bár való igaz, hogy tovább rontott a helyzeten, az amerikai ingatlanlufi 2008-as kidurranása és globális hatásai valójában csak egy több évtizedes folyamat eredményeire hívták fel a figyelmet, amikor egyre többeknek tűnt fel, hogy a recesszió ellenére a leggazdagabbak vagyona továbbra is gyarapodni tudott. A növekvő egyenlőtlenségek eredete sokak szerint inkább a 1970-es évek válságai után népszerűvé vált, a Nobel-díjas Milton Friedman által kidolgozott neoliberális gazdaságpolitika számlájára írható, amely a nyugati kormányzatokat a korábbi magas adókból fedezett bőséges jóléti kiadások helyett adócsökkentésre és megszorítások bevezetésére motiválta. Ettől kezdve, bár a növekedés valóban évtizedekig tartós maradt, abból leginkább a társadalmi elit és a felső középosztály részesült, miközben az olló szétnyílásával lelassult a többség jövedelmének növekedése. Bár jelenleg is sokan nosztalgiát éreznek iránta, hiba lenne a Keynes-i közgazdaságtani elveken nyugvó, a fogyasztást – és ezzel a gazdaságot – kiterjedt szociális támogatásokkal serkentő jóléti államot visszasírni, hiszen az a ’70-es évek válságai és a mértéktelen fogyasztásból származó a környezeti problémák mind jól mutatják a kudarcát.
A magasabb jövedelmi szegmensbe tartozók azonban hajlamosak figyelmen kívül hagyni, hogy az egyenlőtlenség káros hatásai nem csak szegényebb polgártársaikat érinthetik. Thomas Piketty francia sztárközgazdász 2013-as könyve, a Tőke a 21. században felhívja a figyelmet arra, hogy a növekvő egyenlőtlenségek hosszú távon akár recesszióhoz is vezethetnek, amely a gazdagokat sem hagyná érintetlenül. Elmélete szerint az egyenlőtlenségek csak a fogyasztás csökkenéséhez vezetnek, mivel a szegényeknek nincs elég jövedelmük a költekezéshez, a felső tízezer tagjai pedig akkora vagyont halmoznak fel, amelyet már képtelenek elkölteni vagy befektetni. Eközben tőke hiányában a lakosság többségének vállalkozási kedve is csökkeni fog. Ezek a tényezők pedig hosszú távon rendkívül káros a gazdasági folyamatokra nézve. A megoldás szerinte a redisztribúció kibővítése lehetne, például progresszívebb adórendszerrel.
Mi ebből a tanulság? Az, hogy az egyenlőtlenségeket éppúgy mérsékelni kell, ahogy a környezeti károkat, a kapitalizmus pedig éppúgy lehet önpusztító, mint emberarcú. A választás pedig legalább annyira az állampolgárok, mint a politikusok felelőssége.